Kahagorozu
2 posters
1 / 1 oldal
Kahagorozu
by Kahagorozu Pént. Dec. 09, 2016 6:48 pm
Nevem Kahagorozu, és az árnyékból jöttem közétek. Tizennégy éves vagyok és fiú. Gyorsaság és precizitás jellemez engem. Fehér csontmaszkomat piros festék színezi, de csak a fele van meg. Az arcom baloldala meglátszik mert egykoron letört a dísznek ezen oldala egy harcban és azóta sem javítottam meg. Hajam fekete, ahogyan a ruházatom is. Egy bő kabátot hordok ami egészen a lábujjamig ér el, ezt kisebb fekete fémcsatok kapcsolják. Arcom s vele együtt az egész bőrelületem szürkésfehér, az átlagtól jócskán eltérő színnel születtem ami csak még stílusosabbá teszi megjelenésemet. A kabát alatt egy fekete póló rajta csontkézzel, a nadrágomat két kisebb tárolóval toldottam meg amiket erősen rávarrattam. Ezekben bőven elfér 10-10 dobókés is. A cipőm bőrből van és szára szokatlanul magasan végződik, úgyhogy a sípcsontomat majdnem teljesen beéri. Szeretem a zenét és főleg a zongorahanggal párosított rockot. Fegyver vagyok aki a Shibusen másodéves diákjaként először végez majd küldetést. De harcban már volt részem, s bár nincs túl sok tapasztalatom ez ügyben, de ahhoz van elég, hogy soha többet ne becsüljem le az ellenfelet. Apám egy kovács aki feudális kori fegyvereket készít megrendelésre, édesanyám pedig egy fegyver. Tőle örököltem a képességemet hogy gépegyverré tudok alakulni. Fekete assault rifle, nagyon erős ütőerővel, precízen követi a lőcső-szem irányát minden tölténye.
Édesanyám is ilyenné válik, és az ő harctársa anno egy barátnője volt, de már nem vállal küldetéseket. Az óta nem harcolt hogy megfogantam.
Nyolc éves voltam amikor éreztem azt, hogy kell valami új az életembe. Mindig is szerettem a sötétséget, az árnyékos helyeket, és nem szerettem ha túl nagy figyelem irányult rám. Ez részben már megváltozott, és bár nem vagyok vámpír hogy ne szeressem a napfényt, de ha lehet kerülöm, a fekete ruhámban melegem lesz tőle...
Tehát nyolcadik életévem közepe felé történtek a változásaim:
Felkeltem szokás szerint reggel nyolc órakor, és leváltottam a pizsomámat a napi ruhámra. Megmosakodtam majd pedig elindultam reggelizni. Egyszerű műzlit ettem. Hirtelen rájöttem hogy egyedül vagyok otthon. Nem tudom hol vannak a szüleim... Megnézem a szobájukban, de nincsenek ott. A fürdőszoba, a konyha, a pince, az előszoba, a nappali, és végül a kert. Egyikben sem találom őket. -Biztos dolguk akadt... de azért szólhattak volna!- Hmm, erre nem számítottam. Na mindegy! Majd megjönnek, de addig... nekiiramodtam a játék konzoloknak és indítottam a multit. Egy srác becsatlakozott a multiplayer roomba a game rangeren. Az egyik karakter vezérléses gamet választottam, a Call of Duty-t. Nagyon jó játék és segít is, édesanyám szerint, ha legalább ennyit tudok a harcról. Persze ez szinte semmi, de nincs azzal semmi baj ^^ . Szóval én indítottam a hostot, és hamar el is kezdtük a lövöldözést. Elég jól éreztem magamat a cyberizált tűzzápor közepette, benne karakteremmel. Aztán az egyik végrehajtandó feladatnál egy tankot kellett roncsra robbantani egy akkori páncél-elhárító kézi fegyverrel. Nem is volt vele gond, becéloztam és talált a lövés, küldetés teljesítve. De pechemre oldalba támadott egy ellenséges német katona aki Npc volt, és kés volt nála. Ekkor reflex szerűen elengedtem a konzolt és hátranyújtottam a jobb kezemet. És szinte sokkot kaptam, nem hogy elveszítettem a testem teljes irányítását, de még a karim is elvesztette az összes Ép-jét! Teljesen váratlan volt ez nekem- de hát kinek nem lenne az? -, hogy magától mozgott a kezem, de mintha mégsem így lett volna! Egy pillanatig attól féltem hogy megszállt egy másik személy, ám közel sem ez volt az igazság. Ösztönszerűen cselekedtem, veszélybe kerültem- azaz a karakterem, viszont akkor és abban a pillanatban csak erre figyeltem-, és működésbe lépett az ösztönöm. Egy pillanat alatt történt. Lassan emészteni kezdtem a dolgot( a fura kotroll zavart, és a game-beli vereséget), amikor hallom hogy a szüleim megjöttek. És én még mindig a játék előtt ücsörgök...
- Fiam, ugye reggeliztél rendesen? - kérdezte az apám.
- Mert ha nem... - szólt az édesanyám.
- Én... - válaszolni akartam, de csak ennyi, nem jött ki több szó a számon. Egy beszélgetést akartam nyitni a történtekről ami sikerült.
- Na, hadd halljam!
- Még csak műzlit ettem... - szokatlan hangvételű, szinte sokkolt hangom megrendítette anyámat. Odafutott hozzám.
- Jól vagy kicsim??? - És rázta a kezemet hogy mondjam már el mi is történt velem. Ennek ellenére nem tudtam kinyitni a számat. Anyu még ijedtebb lett. - Hmm... -erre felköhögtem. Valahogy elnyílt a számat tartó lakat.
- Anyu.. marhára megijedtem! Hirtelen jöttetek!
- Húú, már azthittem hogy valami bajod esett... -igazán megkönnyebbült ezt hallva.
- De ugye nem épp rosszban sántikáltál? - a konzolra pillantott- Ahha, ez nem az. Hmm, egyél valami sósat aztán sütizünk!
Így is lett. Megmostam diszkréten az arcomat hogy magamhoz térjek, s neki veselkedtem egy szendvics elkészítésének, majd pedig elpusztításának, persze, a klasszikus módszerrel... Eme cselekményt követően mind a hárman megettük a süteményeket amiket a szüleim bevásárló körútjukról hoztak. Nagyon jól esett, és még a hangulatomat is feldobta.
Kb. két esztendővel később.
Már három napja volt a születésnapom, amikor is kaptam egy fa katanat(BOKKEN) mellé egy KENDÓ páncélt hogy gyakorolhassak, és ennek nagyon örültem. Ezt édesanyámtól kaptam ajándékba. Az egyik haveromnak is volt ilyenje, most végre egymás ellen párbajozhatunk. Apa adott nekem egy csontból készült maszkot piros festéssel. Ez is nagyon tetszett nekem, ugyanis imádtam az ilyesmit. Ezenkívül kaptam még sok másik ajándékot a barátaimtól is, és mindnek nagyon örültem, önmagában már az is jólesett hogy gondoltak rám. Jó buli volt és most mégegyre készülök, csakhogy ez nem szülinap lesz, hanem táncos-maszkos bál amit a sulimban rendeznek. Akarom mondani a jövendőbeli sulimban, igen, én és még három spanom, belógtunk a Shibusen báljára! A tagok erősek de nem vertek le minket hiszen le sem buktunk. Nem vették észre hogy nem oda tartozunk. Csak úgy lazán beoldalogtunk az estélyre, ahova szerencsénkre még meghívó sem kellett. Én az apámtól kapott maszkot vettem fel, a csapatom többi tagja pedig mindannyian általános buli álarcot öltöttek magukra, olyat mint a felnőttek legjava. Fel sem tűntünk senkinek, így hát szabadon bulizhattunk. Nem volt sok duma sem, amikor felkértem egy lányt a táncra magas termetem miatt nem volt kérdéses a korom. Elég jól szórakoztunk. A táncban is jártas voltam amennyire kellett. Tudok még hegedűn zenélni. Viszont a bálba belerondított egy éhes démon. A terem egyik ablakán tört be, egyenesen a táncolkók körébe, majd pedig kifutott az ajtón. És esze ágában sem volt használni a kilincset. Kettétörte a jobboldali ajtószárnyat, majd hörögve továbbrohant. És végre hallhattuk Shinigami-sama hangját: A vadászat indul, azé a lélek aki megöli! - Erre a legtöbb diák elindult leölni. Én diszkréten intettem a haveroknak hogy ideje lelépni. Szedtük a sátorfánkat és elhúztunk Shibusenből. Az úton haza röhögtünk az egészen: bepofátlankodtunk és észre sem vették! Karaj! Épp egy a témával kapcsolatos viccbe kezdtem volna bele, amikor az egyik barátom nekirepült az egyik kerítésnek. Az éhes démon már nem a Shibusenben tartózkodott. Következőként én kerültem terítékre: ökle a mellkasomat érte. Társam mellé repültem, és igyekeztem oxigénhez jutni, de a levegő beszorult a tüdőmbe. Nem tudtam lélegezni. Még egy haveromat találta el, őt azonban karmával támadta és súlyosan megsebezte az oldalát. Ekkor köhögő rohamot kaptam és újra szabad útja volt a természetes oxigén kinyerésnek. Ezt megúszva sem lehettem túl optimista, ha nem ölték meg akkor vagy nagyon erős, vagy nagyon gyors. Eggyik sem jó, s meglehet hogy mindkettő. Vacakul álltunk. Aki tőlem balra volt összeszedte magát- Gorozu! Lehet hogy te meg tudod ölni! - Igaza volt! Az édesanyám fegyver, én miért ne lehetnék az? De mondani könnyű a másiknak míg te a füledet is behúzva várod hogy megmentsenek... Nincs kecc-mecc nagy hecc lessz! Ha jól írtam. Géppuska asszem. A démonfelé tartottam az öklömet, de csak egy számomra is fájdalmas jobbhorog lett belőle - Én másra gondoltam - mondta a haverom - Beszélni könnyű! - vágtam vissza neki. Az ellenség meg nekem. Kettétört a maszkom, és talán az orrom is ütésétől. Elterültem az úton. Rámvetette magát, ekkor újra előjött az öszttönös önvédelmem, másodjára, s most sikerült: a levegőben lerugtam a bokáját, amitől szabadesése miatt megpördült, aztán háttal érkezett le. Én elforogtam, felálltam, s jobbkezemből egy erőteljes sorozatot eresztettem a képébe, ezt követően felszállt a pirosan lángoló lélekgömb, kinyírtam!
Az akadémia diákjai kiakadtak amint megtudták hogy egy kiképezetlen kis kölök vitte el a zsákmányt. A nagyon is kellemes "ízű" lelket. Tényleg finom volt... A haverom rendbejött pár hónap múltán, és én is helyrerázódtam. Később jelentkeztem a Shibusenbe, és tökéletesen szuperáltam elsősként.
Most pedig az évnyitó utáni első nap következik... És a jelenem!
Édesanyám is ilyenné válik, és az ő harctársa anno egy barátnője volt, de már nem vállal küldetéseket. Az óta nem harcolt hogy megfogantam.
Nyolc éves voltam amikor éreztem azt, hogy kell valami új az életembe. Mindig is szerettem a sötétséget, az árnyékos helyeket, és nem szerettem ha túl nagy figyelem irányult rám. Ez részben már megváltozott, és bár nem vagyok vámpír hogy ne szeressem a napfényt, de ha lehet kerülöm, a fekete ruhámban melegem lesz tőle...
Tehát nyolcadik életévem közepe felé történtek a változásaim:
Felkeltem szokás szerint reggel nyolc órakor, és leváltottam a pizsomámat a napi ruhámra. Megmosakodtam majd pedig elindultam reggelizni. Egyszerű műzlit ettem. Hirtelen rájöttem hogy egyedül vagyok otthon. Nem tudom hol vannak a szüleim... Megnézem a szobájukban, de nincsenek ott. A fürdőszoba, a konyha, a pince, az előszoba, a nappali, és végül a kert. Egyikben sem találom őket. -Biztos dolguk akadt... de azért szólhattak volna!- Hmm, erre nem számítottam. Na mindegy! Majd megjönnek, de addig... nekiiramodtam a játék konzoloknak és indítottam a multit. Egy srác becsatlakozott a multiplayer roomba a game rangeren. Az egyik karakter vezérléses gamet választottam, a Call of Duty-t. Nagyon jó játék és segít is, édesanyám szerint, ha legalább ennyit tudok a harcról. Persze ez szinte semmi, de nincs azzal semmi baj ^^ . Szóval én indítottam a hostot, és hamar el is kezdtük a lövöldözést. Elég jól éreztem magamat a cyberizált tűzzápor közepette, benne karakteremmel. Aztán az egyik végrehajtandó feladatnál egy tankot kellett roncsra robbantani egy akkori páncél-elhárító kézi fegyverrel. Nem is volt vele gond, becéloztam és talált a lövés, küldetés teljesítve. De pechemre oldalba támadott egy ellenséges német katona aki Npc volt, és kés volt nála. Ekkor reflex szerűen elengedtem a konzolt és hátranyújtottam a jobb kezemet. És szinte sokkot kaptam, nem hogy elveszítettem a testem teljes irányítását, de még a karim is elvesztette az összes Ép-jét! Teljesen váratlan volt ez nekem- de hát kinek nem lenne az? -, hogy magától mozgott a kezem, de mintha mégsem így lett volna! Egy pillanatig attól féltem hogy megszállt egy másik személy, ám közel sem ez volt az igazság. Ösztönszerűen cselekedtem, veszélybe kerültem- azaz a karakterem, viszont akkor és abban a pillanatban csak erre figyeltem-, és működésbe lépett az ösztönöm. Egy pillanat alatt történt. Lassan emészteni kezdtem a dolgot( a fura kotroll zavart, és a game-beli vereséget), amikor hallom hogy a szüleim megjöttek. És én még mindig a játék előtt ücsörgök...
- Fiam, ugye reggeliztél rendesen? - kérdezte az apám.
- Mert ha nem... - szólt az édesanyám.
- Én... - válaszolni akartam, de csak ennyi, nem jött ki több szó a számon. Egy beszélgetést akartam nyitni a történtekről ami sikerült.
- Na, hadd halljam!
- Még csak műzlit ettem... - szokatlan hangvételű, szinte sokkolt hangom megrendítette anyámat. Odafutott hozzám.
- Jól vagy kicsim??? - És rázta a kezemet hogy mondjam már el mi is történt velem. Ennek ellenére nem tudtam kinyitni a számat. Anyu még ijedtebb lett. - Hmm... -erre felköhögtem. Valahogy elnyílt a számat tartó lakat.
- Anyu.. marhára megijedtem! Hirtelen jöttetek!
- Húú, már azthittem hogy valami bajod esett... -igazán megkönnyebbült ezt hallva.
- De ugye nem épp rosszban sántikáltál? - a konzolra pillantott- Ahha, ez nem az. Hmm, egyél valami sósat aztán sütizünk!
Így is lett. Megmostam diszkréten az arcomat hogy magamhoz térjek, s neki veselkedtem egy szendvics elkészítésének, majd pedig elpusztításának, persze, a klasszikus módszerrel... Eme cselekményt követően mind a hárman megettük a süteményeket amiket a szüleim bevásárló körútjukról hoztak. Nagyon jól esett, és még a hangulatomat is feldobta.
Kb. két esztendővel később.
Már három napja volt a születésnapom, amikor is kaptam egy fa katanat(BOKKEN) mellé egy KENDÓ páncélt hogy gyakorolhassak, és ennek nagyon örültem. Ezt édesanyámtól kaptam ajándékba. Az egyik haveromnak is volt ilyenje, most végre egymás ellen párbajozhatunk. Apa adott nekem egy csontból készült maszkot piros festéssel. Ez is nagyon tetszett nekem, ugyanis imádtam az ilyesmit. Ezenkívül kaptam még sok másik ajándékot a barátaimtól is, és mindnek nagyon örültem, önmagában már az is jólesett hogy gondoltak rám. Jó buli volt és most mégegyre készülök, csakhogy ez nem szülinap lesz, hanem táncos-maszkos bál amit a sulimban rendeznek. Akarom mondani a jövendőbeli sulimban, igen, én és még három spanom, belógtunk a Shibusen báljára! A tagok erősek de nem vertek le minket hiszen le sem buktunk. Nem vették észre hogy nem oda tartozunk. Csak úgy lazán beoldalogtunk az estélyre, ahova szerencsénkre még meghívó sem kellett. Én az apámtól kapott maszkot vettem fel, a csapatom többi tagja pedig mindannyian általános buli álarcot öltöttek magukra, olyat mint a felnőttek legjava. Fel sem tűntünk senkinek, így hát szabadon bulizhattunk. Nem volt sok duma sem, amikor felkértem egy lányt a táncra magas termetem miatt nem volt kérdéses a korom. Elég jól szórakoztunk. A táncban is jártas voltam amennyire kellett. Tudok még hegedűn zenélni. Viszont a bálba belerondított egy éhes démon. A terem egyik ablakán tört be, egyenesen a táncolkók körébe, majd pedig kifutott az ajtón. És esze ágában sem volt használni a kilincset. Kettétörte a jobboldali ajtószárnyat, majd hörögve továbbrohant. És végre hallhattuk Shinigami-sama hangját: A vadászat indul, azé a lélek aki megöli! - Erre a legtöbb diák elindult leölni. Én diszkréten intettem a haveroknak hogy ideje lelépni. Szedtük a sátorfánkat és elhúztunk Shibusenből. Az úton haza röhögtünk az egészen: bepofátlankodtunk és észre sem vették! Karaj! Épp egy a témával kapcsolatos viccbe kezdtem volna bele, amikor az egyik barátom nekirepült az egyik kerítésnek. Az éhes démon már nem a Shibusenben tartózkodott. Következőként én kerültem terítékre: ökle a mellkasomat érte. Társam mellé repültem, és igyekeztem oxigénhez jutni, de a levegő beszorult a tüdőmbe. Nem tudtam lélegezni. Még egy haveromat találta el, őt azonban karmával támadta és súlyosan megsebezte az oldalát. Ekkor köhögő rohamot kaptam és újra szabad útja volt a természetes oxigén kinyerésnek. Ezt megúszva sem lehettem túl optimista, ha nem ölték meg akkor vagy nagyon erős, vagy nagyon gyors. Eggyik sem jó, s meglehet hogy mindkettő. Vacakul álltunk. Aki tőlem balra volt összeszedte magát- Gorozu! Lehet hogy te meg tudod ölni! - Igaza volt! Az édesanyám fegyver, én miért ne lehetnék az? De mondani könnyű a másiknak míg te a füledet is behúzva várod hogy megmentsenek... Nincs kecc-mecc nagy hecc lessz! Ha jól írtam. Géppuska asszem. A démonfelé tartottam az öklömet, de csak egy számomra is fájdalmas jobbhorog lett belőle - Én másra gondoltam - mondta a haverom - Beszélni könnyű! - vágtam vissza neki. Az ellenség meg nekem. Kettétört a maszkom, és talán az orrom is ütésétől. Elterültem az úton. Rámvetette magát, ekkor újra előjött az öszttönös önvédelmem, másodjára, s most sikerült: a levegőben lerugtam a bokáját, amitől szabadesése miatt megpördült, aztán háttal érkezett le. Én elforogtam, felálltam, s jobbkezemből egy erőteljes sorozatot eresztettem a képébe, ezt követően felszállt a pirosan lángoló lélekgömb, kinyírtam!
Az akadémia diákjai kiakadtak amint megtudták hogy egy kiképezetlen kis kölök vitte el a zsákmányt. A nagyon is kellemes "ízű" lelket. Tényleg finom volt... A haverom rendbejött pár hónap múltán, és én is helyrerázódtam. Később jelentkeztem a Shibusenbe, és tökéletesen szuperáltam elsősként.
Most pedig az évnyitó utáni első nap következik... És a jelenem!
Kahagorozu- Fegyver
Adatlap
Lélekenergia:
Varázserő:
Elnyelt lelkek: 1
Re: Kahagorozu
by Spirit Szomb. Dec. 10, 2016 7:34 pm
Szép előtörténet "Gorozu" ^^! Kérlek azért még csiszolj rajta, ám a (kisebb) hibák ellenére nekem nagyon is tetszik. Épp ezért:
Gratulálok!
A kezdőpakkod:
Sebesség: 13
Erő: 12
Mozgékonyság: 8
Súly: 3 kg
Pontosság: 12
Lélekenergia szükséglet: 14
Lökőerő: 8
Átütő-erő: 9
Lélekhangolás: 8
Jó játékot!
ELFOGADVA!
Gratulálok!
A kezdőpakkod:
Sebesség: 13
Erő: 12
Mozgékonyság: 8
Súly: 3 kg
Pontosság: 12
Lélekenergia szükséglet: 14
Lökőerő: 8
Átütő-erő: 9
Lélekhangolás: 8
Jó játékot!
Spirit- Főadminisztrátor
- Tartózkodási hely : Halálváros mulatója, vagy a Shibuseni belső szoba
Adatlap
Lélekenergia: 20.000
Varázserő:
Elnyelt lelkek: Rengeteg -
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|